2025. 12. 14. 13:59

Hogyan találjuk meg a huszonhét éve furcsa körülmények közt eltűnt féltestvérünket? – lehetne akár egy true crime címe is, Podhradská Lea első egészestés dokumentumfilmje azonban sokkal megrendítőbb és személyesebb történetet dolgoz fel ennél a leegyszerűsítő kérdésnél. Mert testvérét valóban megtalálja, az ő történetével azonban egy egészen mély és tabusított családi traumára derít fényt, amelyben egy minden szempontból abuzált és magára hagyott nő története elevenedik meg. A rendezővel többek közt arról is beszélgettünk, hogyan tudott rendezőként és testvérként egyszerre jelen lenni, van-e bűntudata, és mit tesz az egy nyolcéves kislánnyal, ha testvére kisétál az ajtón, és többé nem jön haza. Interjú.

Podhradská Lea felvidéki filmrendező első egészestés dokumentumfilmjében egy olyan téma felé fordult, amely nemcsak rendezőként, hanem érintettként, testvérként is egész életében foglalkoztatta: eltűnt nővére történetéhez. Nyolcéves volt, amikor az akkor tinédzseréveinek végén járó féltestvére egyszercsak kisétált az ajtón, és többé nem jött haza. Több változatot is hallott: hogy meghalt, hogy külföldre ment, hogy dolgozik. Két évtized után jött tőle egy levél, Podhradská ekkor kezdett kutakodni – előbb testvérként akarta felderíteni a családi rejtélyt, majd filmrendezőként és testvérként. Nővérét, Denit egy spanyol börtönben találta meg, a múlt megismerésével testvére személyében egy bántalmazott tinédzser, egy, a gyerekeitől megfosztott anya, az emberkereskedelem áldozata és egy rendkívül hányattatott sorsra bukkant. Kettejük útjáról készült az Inkubátor Program támogatásával az Apám lánya című megrendítő dokumentumfilm, amely az idei Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon a legjobb magyar film díját nyerte el.

Podhradská Lea az elnyert legjobb magyar dokumentumfilmért járó díjával a Toldi moziban.

Legelső filmedet egy cigánytelepről készítetted, az első egész estés dokumentumfilmedet a családodról. Hogyan jutottál el idáig?

Társadalomtudományi szakon kezdtem az egyetemi tanulmányaimat, a filmkészítés nem érdekelt különösebben. Nincs olyan múltam, hogy gyerekként megláttam egy filmet, és azt mondtam, Úristen, belőlem filmrendező lesz. Annyi biztos, hogy faltam a szépirodalmat, és már gyerekkoromtól írtam, de akkor még azt se tudtam, mi az, hogy író. Ez egy lassú felfedezés volt. Antropológia mesterképzésen végül a vizuális szakirányt választottam, ám arra nem számítottam, hogy ott nekem egy diplomafilmet is kell készítenem. Úgyhogy besétáltam egy boltba, rámutattam az első kamerára, majd ugyanezzel a felkészületlenséggel elindultam a város határában levő cigánytelepre. Nem tudtam, hogy miről fogok forgatni, csak azt, hogy van egy feldolgozatlan téma, amiről senki sem szeret beszélni. Úgyhogy én és a kamerám, amit csak bekapcsolni tudtam, besétáltunk erre az ötszáz fős romatelepre. A film nem lett jó, kordokumentumnak talán megfelel, viszont sok tanulsággal járt. Ez volt az első lépés a filmkészítés felé. Majd néhány évvel később beadtam a jelentkezésem az SZFE-re, ami megint csak nem volt egy átgondolt döntés.

Click here to preview your posts with PRO themes ››

De nem véletlenül vettek fel.

Ez az egész nem volt tudatos. Én akkor már az ELTE Szociológia Doktori Iskolájába jártam interdiszciplináris társadalomkutatás szakra, néhány lépés választott el attól, hogy papíron is kutató legyek. Másodéves voltam, amikor megírtam egy B-közepes focihuligánokról szóló tanulmányt. Ekkor Csepeli György tanár úr, aki a szakvezetőnk volt, és aki bizonyára már nem emlékszik az esetre, behívott az irodájába, hogy beszélni akar velem. Megijedtem. Nem voltam hozzászokva az egyéni konzultációkhoz. Majd az egyik első kérdése az volt, hogy írok-e, mert amit olvasott, az olyan volt, mint egy forgatókönyv. Másra nem emlékszem a konzultációnkból, csak arra, hogy kifelé menet elkezdtem előhívni az összes gyagyaságot, amit életemben írtam, és rájöttem, hogy – és ezt a szót már csak most rakom hozzá – mindig is drámai struktúrában gondolkodtam. Gyerekként is.

Volt ott az állatos musicaltól kezdve a nyomozós történeteken, királydrámákon keresztül a befejezetlen háborús szösszenetekig minden. Máig kérdés számomra, honnan szedtem ezeket a történeteket, mert igencsak válogatottan nézhettem tévét.

Úgyhogy Csepeli tanár úrtól jövet valahogy megszületett bennem egy felismerés, hogy én már régebb óta írok, minthogy a világot elkezdtem volna elemezni. Pont akkor jött az egyetemi felvételi időszak, szigorúan titkosan beadtam az SZFE-re, de egészen az utolsó fordulóig nem igazán reklámoztam ezt senkinek.

Az Apám lánya című filmedben elhangzik általad, hogy mikor bejelentetted a családodnak, filmet készítesz a testvéredről, nevettek. Mikor közölted velük, hogy ők is benne lesznek, akkor már nem nevettek. Hogyan fogadták azt, hogy tényleg filmre viszed a történeteteket?

Ez a pillanat tényleg megvolt, de egyébként sok más kis pillanatból gyúrtam össze a filmet. Mindenki máshogy fogadta. Néhányan kedvesen nevettek, mert ugye Lea egyszer már kitalálta, hogy kimegy az ötszázfős romatelepre, most meg kitalálja, hogy megkeresi a 27 éve eltűnt nővérét. Ezek olyan dolgok, amit senki nem vesz az elején komolyan, aztán valaki mégis meglépi. Ami érdekes, hogy azt hittem, maga a filmkészítés lesz nehéz, de nem – inkább az, ami most van.

A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.Már csatlakoztál hozzánk? Akkor lépj be a folytatáshoz!Előfizetek

Már előfizető vagyok, Belépek

Gázai életképek, Zuckerberg fejű robotkutya, rengeteg retriever, kényszerleszállás az autópályán a hét képein Tizenketten haltak meg, miután két fegyveres lövöldözni kezdett Sydney népszerű strandján Puzsér Róbert: Kaptuk a verést a tornatanártól „Ez nem demokratikus, de nem reklamálhatok, mert épp bevisznek minket az EU-ba” – így csatlakozik egy félkész Montenegró