2026. 05. 10. 07:51

A januárban elrabolt Nicolás Maduro venezuelai elnök után Washington a közeljövőben Kubát vagy Kolumbiát is célkeresztbe veheti. A History történelmi magazin májusi száma interjút közöl az Egyesült Államok latin-amerikai beavatkozásait kutató Greg Grandinnel, a Yale Egyetem történészprofesszorával. Az alábbiakban az interjú legfontosabb állításait foglaljuk össze.

Miként változott az Egyesült Államok viselkedése Latin-Amerikával szemben?

Az Amerikai Egyesült Államok megalakulása idején az akkor még Spanyol-Amerika néven ismert terület a Spanyol Birodalom részét képezte. Az USA első vezetői kizárólag birodalmi geopolitikai alapon és nem leendő szuverén köztársaságok halmazaként tekintettek a térségre. Az Egyesült Államok harmadik elnöke, Thomas Jefferson hanyatló birodalomnak tartotta Spanyolországot, amely lassan darabjaira hullik, és az Egyesült Államok idővel majd magába olvasztja egyes részeit.

Alapvetően jól látta a jövőt. De az USA kezdetben Spanyolországgal, mint birodalommal számolt, és nem tekintette független entitásnak Latin-Amerikát. 1823-ra, nagyjából akkorra, amikor a Monroe-elv megfogalmazódott (amely az Egyesült Államok érdekeinek elsőbbségét hirdette a nyugati féltekén), világossá vált, hogy Spanyol-Amerika megnyerte a függetlenségi háborúit. Ezek a konfliktusok tovább tartottak, erőszakosabbak és sokkal destruktívabbak voltak, mint az amerikai forradalom, és egyszerre több helyszínen zajlottak: Mexikóban, Dél-Amerika északi részén, Simón Bolívar vezetésével, és a déli területeken, Argentínában, Uruguay-ban és Chilében.

A Bolívári Nemzeti Fegyveres Erők (FANB) egyik tagja „A kartell északon van” című cikket olvassa egy katonai ünnepségen 2025. november 25-én, Caracasban, Venezuelában.

Mexikó addigra már kivívta a függetlenségét. Kolumbia is közel állt ahhoz, hogy lerázza magáról a spanyolok uralmát. A hajdani világbirodalom összeomlott. Attól a pillanattól kezdve az Egyesült Államok nem egy széthulló birodalommal állt szemben, hanem egy sor, újonnan megalakult állammal kellett rendeznie a viszonyát.

Spanyol-Amerika (amit akkor még mindig nem neveztek Latin-Amerikának) függetlenné válása sok tekintetben egyfajta katalizátor szerepet töltött be, mert az Egyesült Államoknak onnantól a nyugati félteke egyéb országaival is ki kellett építenie a kapcsolatait, vagyis az USA ekkor jelent meg a nemzetközi diplomácia színpadán.

Washington milyen módszereket alkalmazott, hogy az akaratát rákényszerítse a régióra?

Az Egyesült Államok által támogatott egyik legelső puccs Mexikóban zajlott az 1820-as években. Joel Poinsett amerikai diplomata és botanikus szervezte – őt egyébként leginkább arról ismerik, hogy a róla elnevezett mikulásvirágot (poinsettiát) népszerűvé tette Észak-Amerikában. Emellett felismerte, hogy a britek a skót rítusú szabadkőműves páholyok révén gyakorolnak befolyást Mexikóban, ezt ellensúlyozandó Poinsett megszervezte az amerikai érdekekhez kötődő yorki rítusú páholyok hálózatát. Ezek a páholyok kulcsszerepet játszottak az Egyesült Államok érdekeit szolgáló kormányt hatalomra segítő puccs során.

A mexikói kaland az Egyesült Államok által támogatott rezsimváltás korai időszakára jellemző modell. Az ilyenfajta beavatkozások ekkoriban bevett eszközzé váltak, mellyel az Egyesült Államok külföldön érvényre juttatta akaratát.

A rejtett politikai befolyás mellett, ha kellett, a haditengerészetet is bevetette. Az amerikai hadihajók akcióba léptek Brazília atlanti-óceáni partvidékén, a Paraná és az Amazonas folyók mentén, nyomást gyakorolva különböző államokra – Paraguayra, Uruguayra és Argentínára, hogy azok elfogadják a szabadkereskedelmi szerződéseket. Nicaraguában 1854-ben egy amerikai naszád elpusztította Greytown kikötőjét.

Mikor kezdtek az amerikai nagyvállalatok befolyást kiépíteni Latin-Amerikában?

A térségben a brit és amerikai érdekek közötti feszültség vezetett a leggyakrabban erőszakos konfliktusokhoz, ugyanis a kaliforniai aranyláz 1848-as kirobbanását követően alapvetően fontossá váltak a Közép-Amerikán átvezető tranzitútvonalak. Sok emigráns utazott át Panamán, ahol a britek rendelkeztek befolyással vagy Nicaraguán át, így ezeknek az útvonalaknak az ellenőrzése stratégiai kérdés lett.

A régióban a brit befolyás visszaszorításán munkálkodó ismert vasút- és hajómágnás, Cornelius Vanderbilt a két nagyhatalom közötti küzdelmek egyik központi figurája volt. Ebben a korszakban olyan szereplők kerültek előtérbe, mint William Walker, egy Tennessee állambeli zsoldos, aki az 1850-es években magához ragadta Nicaragua irányítását és elnökké kiáltotta ki magát. Visszaállította a három évtizeddel korábban eltörölt rabszolgaságot, ami a déli államok rabszolgatartóinak érdekeit szolgálta. Az amerikai polgárháború előtt az Egyesült Államok külpolitikáját zömmel a déli államok dominálták, ezért a külpolitikai prioritásaik közé tartozott a rabszolgaság védelme ott, ahol még létezett (mint például Brazília és Peru), illetve terjesztették, ahol lehetett. A Latin-Amerikával szembeni agresszív amerikai politika is ezekre az irányelvekre vezethető vissza.

A polgárháború után eltörölték a rabszolgaságot, és a republikánusok vették át a külügyi apparátus irányítását. Ekkor inkább a vállalati érdekek határozták meg a régióval való amerikai kapcsolatok jellegét.

A William Walker-féle nicaraguai akciók idején kezdték a déli kontinens értelmiségi rétegei és az északi terjeszkedést ellenzők az „angolszász” Amerikával való szembenállásuk jeleként „latin-amerikainak” nevezni magukat. Latin-Amerikát humanistának és sokoldalúnak gondolták, amely az Újvilág megváltó ígéretét teljesíti be, ellentétben az általuk haszonelvűnek, kapitalista intervenciós politikát folytató imperialista hatalomnak tartott angolszász Amerikával. Latin-Amerika fogalma tehát közvetlenül az intervenciós tapasztalatokból, az Egyesült Államokkal szembehelyezkedő kulturális és politikai identitásból született.

Click here to preview your posts with PRO themes ››

A hidegháború idején mennyiben változott az Egyesült Államok beavatkozása a latin-amerikai térségben?

Latin-Amerikában a hidegháborút nem lehet megérteni anélkül, hogy előbb ne néznénk meg az 1930-as, 1940-es évek időszakát, amikor a régió erőteljesen támogatta az Egyesült Államokat a második világháború előtt és alatt. 1933-ban, amikor Franklin D. Roosevelt lett az elnök, komoly fordulat következett be az USA Latin-Amerika-politikájában. A latin-amerikai kormányok régóta követelték, hogy az Egyesült Államok mondjon le a beavatkozás jogáról, ismerje el az egyes országok teljes szuverenitását, és tegyen le a hódító törekvéseiről. Roosevelt a nagy gazdasági világválság következményeivel szembesülve beleegyezett, hogy alapvetően megváltoztatja az Egyesült Államok Latin-Amerikához fűződő viszonyát.

Roosevelt elnök a brazíliai Getulio Vargas elnökkel találkozik egy amerikai haditengerészeti romboló fedélzetén, Natal város partjainál.

A régió gazdasági nacionalistái példátlan támogatásban részesültek. Amikor Bolívia és Mexikó kisajátította a külföldi vagyonokat, Roosevelt elnök hozzájárult ehhez. Az Egyesült Államok Bolíviában és Mexikóban még acélgyárak építéséhez is biztosított forrást. Ez szélesebb, „kontinentális New Deal” képét mutatja, amelyben az érintett kormányok az Egyesült Államok támogatásával aktívan törekedtek a tőkeszabályozásra és az újraelosztó állam megteremtésére, ami stratégiailag kockázatos politikai fordulat volt. A globális konfliktus közeledtével az amerikai döntéshozók attól tartottak, hogy Latin-Amerika Franco Spanyolországához hasonló pályát fut be: adott a kisszámú birtokos elit, amelyiknek a kezében a javak jó része összpontosul, a nagy létszámú parasztság, a megszokott hierarchiát megkérdőjelező militáns szakszervezetek, és mindez egy autoriter nacionalizmus kialakulásához vezet. A reformereket és a szociáldemokráciát támogató Roosevelt elnök megakadályozta, hogy megvalósuljon ez a forgatókönyv, és csaknem minden latin-amerikai ország – Argentína kivételével, amely csak később csatlakozott – a szövetségesek ügyét támogatta. A fasizmus elleni harc összekapcsolódott a társadalmi reformokkal és a részvételi kormányzással.

A háború után hirtelen fordulat következett be, 1947-re az Egyesült Államok a fasizmus elleni harcról áttért a kommunizmus elleni küzdelemre. A latin-amerikai hadseregek számára kölcsönbérleti szerződések keretében szállított fegyvereket, tankokat, hadihajókat és repülőgépeket innentől a baloldali mozgalmak, nem pedig a fasiszta fenyegetés ellen használták fel. Chilében például a fasizmus elleni küzdelemre kapott eszközöket 1948-ban egy munkássztrájk leverésére használták. A műveletet egy fiatal hadnagy, Augusto Pinochet vezette.

Az amerikai politika minden szinten szembefordult a korábbi irányvonallal. A titkosszolgálatok és a hírszerzés, amelyek ezt megelőzően a jobboldali fenyegetésre összpontosítottak, a baloldal ellen fordultak. Ez a hirtelen, erőszakos átrendeződés a régió polarizációs mintájában is megjelent, előkészítve a terepet a felkelések, az antikommunista rezsimek számára és az amerikai intervenció folytatására az 1950-es, ’60-as és ’70-es évek során.

Hogyan tekintettek a latin-amerikaiak az Egyesült Államokra?

A latin-amerikaiak Egyesült Államokhoz való viszonya mindig ambivalens volt: egyfelől vonzotta őket a fejlődési modell, másfelől tudatában voltak a gazdasági kizsákmányolás struktúrájában betöltött szerepüknek. A 20. század folyamán elsődlegesen ez határozta meg Latin-Amerika politikai és a gazdasági gondolkodását.

Melyik történelmi személyiség példázza legjobban ezt a feszültséget?

Fidel Castro tökéletes példa erre. Ifjú korában levelet küldött F. D. Rooseveltnek, és felajánlotta Kuba összes vasércét, hogy hajókat építsenek belőle a második világháborús győzelem érdekében, és viszonzásképpen csak egy tízdolláros bankót kért.

Castro az 1940-es évek közepén, végén lépett bele a felnőttkorba, amikor az Egyesült Államok a hidegháború előtti pánamerikai együttműködés elvétől már a definiáltan antikommunista politika felé fordult. A Castróhoz hasonló egyetemisták gyorsan felismerték, milyen következményekkel jár ez a paradigmaváltás, míg az idősebb, beágyazottabb politikusok csak később értették meg a változást. Castróra kezdetben inspirálóan hatott az Egyesült Államok, a szociáldemokrácia modelljének tartotta. De az 1961-es, disznó-öbölbeli inváziót követően, illetve, miután megpróbálták elszigetelni és megdönteni az uralmát, döntő mértékben megváltozott az Amerika-képe. Az Egyesült Államok követendő modellből olyan ellenféllé vált, ami ellen harcolni kell, nem pedig utánozni azt.

Tudunk olyan szálat azonosítani, ami végigfut az Egyesült Államok és Latin-Amerika kapcsolatainak egész történetén?

Latin-Amerika két fontos szerepet tölt be az Egyesült Államok történetében. Először is szocializálja az észak-amerikai országot, szembesíti azzal, hogy meddig tart a befolyása, és folyamatosan mélyíti a felelősségérzetét. Latin-Amerika beavatkozással szembeni ellenállása és a szuverenitáshoz való ragaszkodása – amit legtisztábban Franklin D. Roosevelt ismert fel 1933-ban – rákényszerítette az Egyesült Államokat, hogy reálisan szemlélje a térséget, és ne a Jefferson által elképzelt, az Északi-sarktól az Antarktiszig tartó, angolszász dominanciájú ikerkontinens expanzív ábrándját kergesse. Ha innen nézzük, Latin-Amerika azzal segítette az Egyesült Államok vezetését, hogy egyes időszakokban sikerrel rávezette, mit jelent a hatalom felelősségteljes gyakorlása.

Másodszor: Latin-Amerika egyfajta tesztterületként funkcionál. Az észak-amerikai vállalkozások itt gyűjtik első nemzetközi tapasztalataikat, a bankok itt nyitnak elsőként külföldi fiókokat, és ez a katonai beavatkozások elsődleges terepe.

Az interjút Rindó Klára fordította.

A legfrissebb történelmi cikkek a History magazintól a 24.hu-n:

• Moszkvát is békekötésre kényszerítette Báthory István
• Nyilasok lőtték agyon a Vígszínház igazgatóját
• A világhírű zeneszerzőre is lecsapott a sztálini terror
• Így állt bosszút Lamborghini a Ferrarin