2024. 12. 21. 15:14

A vikingek jöttek, láttak és győztek – és gyakran évszázadokra ott is maradtak. A magyar BBC History magazin decemberi számában összeállítást olvashatunk a vikingek Európában, Afrikában és a Szentföldön betöltött szerepéről. Ennek részeként Judith A. Green történészprofesszor interjút adott arról, hogy honnan jöttek a viking eredetű normannok, és mi volt a sikerük titka.

Össze tudná röviden foglalni a normannok történetét?

Egy Rou vagy Rollo nevű férfi által vezetett kis viking csapat volt a Normandiai Hercegség alapítója. Ők 911-ben a Nyugati Frank Királyság uralkodójától, III. (Együgyű) Károlytól (898–922) kaptak területet a Szajna völgyében. Ez a terület eredetileg Nagy Károly birodalmához tartozott – a frankok és lombardok királya végül római császárrá koronáztatta magát és Európa hatalmas része felett uralkodott. De 814-ben bekövetkezett halála után Nagy Károly birodalmát felosztották a nyugati frankok (ebből lett a Francia Királyság), a keleti frankok (a germánok, ebből lett a Német Királyság) és a Középső Frank Királyság között.

A 10. században Észak-Franciaországban elkeseredett hatalmi harc dúlt. A normannok stratégiai döntést hoztak és szövetségre léptek Franciaország későbbi Capeting királyaival, ami segített stabilizálni a helyzetüket. A bretonokkal, más viking csoportokkal és a frankokkal hadakoztak, de Rollo és leszármazottai diadalt arattak a vetélytársaik felett. Így aztán nagyjából 1000 tájára egy erős, összetartó hercegség jött létre Normandiában. Szintén ebből az időből maradtak ránk Itáliában szolgáló normann zsoldosokról és az odatartó zarándokokról szóló feljegyzések, aztán a 11. század közepére Kelet-Európában, a bizánci hadseregben is megjelentek a normann zsoldosok.

Rollo, normann vezér Párizst ostromolja.

Abban az időben Észak-Franciaországban egyre bonyolultabbá vált a politikai helyzet, így az a tény, hogy Normandia nem szakadt kisebb egységekre, jelzi, hogy erős hercegséggé vált. A Skócia melletti nyugati és északi szigetektől eltekintve az egyik legtovább talpon maradó viking hercegség lett.

Hány viking betelepülő élt Normandiában a 10. század elején?

Nem tudjuk biztosan. Ha a helységneveket nézzük – a kevés bizonyítéknak tekinthető forrás mellett –, azt látjuk, hogy a vikingek jórészt azon a területen telepedtek le, amit ma Észak-Normandiának nevezünk. Nyugat-Normandiában, Cherbourg környékén például más népcsoportok is éltek, olyanok, akik talán az Ír-tengerről érkeztek, és inkább észak-ír csoportok voltak, mint dánok. A normannok azt állították, hogy ők a dán törzsekből eredtek, de nyilvánvalóan több népcsoport keveredett itt össze. A történészek számára az jelenti a legnagyobb problémát, hogy nagyon kevés régészeti nyomot hagytak maguk után. Míg Danelaw-ban, vagyis Anglia vikingek által uralt részében rengeteg maradványt, viking temetkezési helyet és pénzérmét találni, addig Normandiában alig. így aztán a tudósok a megmaradt helységneveket és a normann múltról szóló forrásokat összeillesztve próbálnak reális képet alkotni. A jelenlegi elképzelés szerint a normandiai vikingek olyan kevesen voltak, hogy csakhamar beolvadtak a frank népességbe, és ezért nem maradt fenn sok nyomuk.

Az első normannok inkább igyekeztek eltávolodni skandináv gyökereiktől, vagy próbálták őrizni?

Mindkét feltevésben van némi igazság. A kezdet kezdetén, úgy hiszem, fontosnak tartották viking gyökereiket, de aztán a történetíróik inkább arra helyezték a hangsúlyt, hogy milyen jó keresztényekké váltak. És mivel az írástudók maguk is az egyház tagjai voltak, számukra ez volt az elsődleges. Így aztán keresztényekként ábrázolták a viking vezetőket, és a keresztény uralkodókra jellemző tevékenységek közepette mutatták be, például kolostorok alapítása közben. Emiatt a normannok a 11. század elejére érezhetően elfordultak a viking gyökereiktől.

Mennyire különböztették meg magukat a normannok a körülöttük élő népektől?

Spirituális hátteret kreáltak saját történelmüknek, és úgy gondolták, hogy Isten arra szemelte ki őket, hogy választott harcosai legyenek. Ez a normann történelemfelfogás legkorábbi verziója, és a későbbiekben is ez lett az uralkodó narratíva. A keresztény és klasszikus eredetmondájuk is ebből fakadt. Ugyanazt tették, amit az újonnan a történelem színpadára lépő népek előszeretettel csináltak a középkorban: ókori eredetet kreáltak maguknak, igazolandó, hogy ők a Trója ostromában résztvevő népek közvetlen leszármazottai. Azt állították, hogy történelmüket a túlélésért vívott küzdelem határozta meg, ahol a túlerőben lévő ellenség elleni harcokban hősies vezetőiket követve maradtak fenn.

Meggyőződésem szerint a történészek túl hosszú ideje hiszik el mindazt, amit a normannok magukról láttatni akartak.

Ki a legfontosabb szereplő a normannok történelmi narratívájának megalkotásában?

Egy Dudo nevű férfi, aki még csak nem is volt normann. St. Quentinből származott és I. Richárd (942–996) számára írta művét, aki a 10. század végén Normandia hercege volt. Dudo egyébként II. Richárd uralkodását (996–1026) is megérte. Később egy normann kolostor szerzetese, Jumièges-i Vilmos átvette Dudo narratíváját, és egészen Hódító Vilmosig, 1066-ig folytatta a krónikát. Alapvetően ez a két történetíró alapozta meg a normannok történelemszemléletét Normandiában.

Szóval a normannok azt állították, hogy ők a kivételes harcosok népe. Van ennek valóságalapja?

Kétségtelen tény, hogy a normannok kivételes harcosok voltak, akik sikereket értek el és nagyon kegyetlenek voltak. De nem volt titkos fegyverük. Sokan gondolják, hogy talán különleges lovaik lehettek, de szerintem ez a feltevés nem állja meg a helyét. A haditechnikájuk sem volt különleges, és a legnagyobb sikereik többségét várostromok alkalmával, nem pedig a csatatéren aratták, mivel a szabályos csaták nagyon ritkák voltak. A normann Itália egyik alapítójához, Robert Guiscardhoz, Puglia, Szicília, Benevento és Calabria kalandor normann vezérből lett hercegéhez hasonló emberek menet közben tanultak meg háborúzni. De ezzel az erővel a flamandok, bretonok és a többi nép harcosai is éppen olyan jók lehettek, mint a normannok. Nem hiszem, hogy ennek alapján meg lehetne magyarázni a sikereiket.

A normannok elűzik a bizánciakat, az övék egész Calabria, ezt az eseményt szimbolizálja egy harcos gesztusa, aki átadja a kardját Robert Guiscard-nak.

A normannok sok időt fordítottak harcra, gyakorlatozásra és a lovagok kiképzésére?

Abban az időben minden társadalom így tett. Amelyik fiú alkalmas volt rá, azt az egyháznak adták, de az is pénzbe került. Így aztán azok a fiatalemberek, akik nem tagozódtak be az egyházi intézményrendszerbe, fegyveres kiképzést kaptak. Nekik módot kellett találniuk rá, hogy földet szerezzenek, és saját egzisztenciát teremtsenek maguknak. Így aztán sokan kivándoroltak, de persze Franciaország egyéb területeiről is sokan emigráltak. Christopher Wickham oxfordi professzor pár évvel ezelőtt érdekes elmélettel állt elő. Azt állította, hogy a 11. század abban különbözött a korábbiaktól, hogy az akkori fiatalembereknek messzebbre kellett menniük, mint a 9. vagy a 10. századbelieknek, mivel ott folytak a harcok és ott mutatkozott fizetőképes kereslet irántuk. A 11. században egészen Itáliáig, Görögországig vagy Bizáncig kellett menniük, hogy felfogadják őket, mivel ott még rengeteg háború dúlt.

Említette Itáliát. Miként telepedtek meg ott a normannok?

Ez tulajdonképpen 50 évvel 1066, Anglia normann hódítása előtt kezdődött. Ekkor már Itália-szerte megjelentek a normannok, néhányan zarándokként érkeztek, a többiek zsoldosok voltak. A közép- és dél-itáliai politikai viszonyok nem voltak egyszerűek, délen a bizánciak erősödtek meg, Szicília arab kézen volt és a kialakuló lombard fejedelemségeket, mint Nápoly és Capua, a frank-lombard csoportok leszármazottai uralták. Az erőviszonyok megosztottsága miatt nyílt lehetőség a normannok számára: annak az oldalán harcoltak, aki fizetett nekik. Küzdöttek a görögök oldalán, küzdöttek a görögök ellen, a lombardokért – de végül egy csapat normann megvetette a lábát Nápoly közelében. Ettől kezdve terjeszkedni kezdtek. A kortársaikat elborzasztotta a vandalizmusuk, az, ahogyan rabszolgasorba taszították a népeket, és hogy mindent megtettek a földszerzés érdekében. Ez a folyamat egyáltalán nem tekinthető hőstörténetnek, és ekkor még nem is egyesítették Dél-Itáliát, ami végül hosszú folyamat eredményeként valósult meg a 12. században. A normannok sikeresen küzdöttek meg a különböző érdekcsoportokkal, és elég sokan szereztek földet közülük ahhoz, hogy komoly vetélytársként jelenjenek meg a hatalomért vívott csatározásokban.

Click here to preview your posts with PRO themes ››

Ugyanolyan normann királyság volt Itáliában is, mint amilyen Angliában?

1130-ban Szicília grófját, II. Rogert elismerték a szicíliai normann területek és a szárazföld déli része királyának. A címet ugyan az egyik ellenpápa adományozta, de mégis ez lett uralmának alapja. II. Rogernek persze fel kellett vennie a harcot azok ellen, akik nem fogadták el, hogy ő legyen a királyuk, szóval Itáliában más helyzet volt, mint Angliában, ahol már volt egy királyság, amit a normannok egyszerűen az uralmuk alá hajtottak és „átvettek”.

A 12. századi geopolitikát tekintve tehát a normannok Normandiában, Angliában és Dél-Itáliában uralkodtak. Itt megálltak, vagy tovább terjeszkedtek?

A 11. század végére átkeltek a Földközi-tengeren Málta és Gozo szigetére, és a 12. században II. Roger Észak-Afrikában is megvetette a lábát. Ez nemcsak az arany-, hanem a rabszolga-kereskedelemhez is jövedelmező hídfőállást biztosított a számára. A 11. század végén két normann kontingens csatlakozott az első keresztes háborúhoz, az egyik Normandiából, ezt II. Róbert herceg, Hódító Vilmos legidősebb fia vezette, a másikat I. Bohemund, aki akkoriban Dél-Itália normann urainak egyike, tarantói herceg volt, és egyébként Robert Guiscard legidősebb fia.

Kulcsszerepet játszottak a normannok az első keresztes hadjáratban?

Teljes mértékben. II. Róbert normann herceg ragadványneve, a „Rövidnadrágú” az apjától származott és a normann történetírók folyamatosan fitymálták műveikben. A korai krónikaírók azt követően írták (vagy dolgozták át) a róla szóló beszámolókat, miután az öccse, I. Henrik angol király (1100–1135) és normann herceg 1106-ban elfogta és élete végéig rabságban tartotta. II. Róbert érdemeit jelentősen redukálták – minden bizonnyal azért, hogy elkerüljék I. Henrik haragját. Pedig Róbert volt az első keresztes hadjárat egyik legnagyobb hadvezére. Ő vezette a normannokat a nagyobb ostromok és csaták alkalmával, azonkívül valószínűleg ő tette a legtöbbet annak érdekében, hogy tovább vigyék a normann örökséget. Az 1097-es dorylaeumi csatában Róbert herceg felemelte a sisakrostélyát és elkiáltotta magát: „Normandia!” – és a normannok rögtön köré sereglettek. Tarantói Bohemond, a dél-itáliai normannok ura még nála is dicsőbb hadvezér volt, a keresztesek neki köszönhetően jutottak be Antiochia erődjébe az első keresztes háború első, hosszan elhúzódó várostroma során.

II. Róbert normann herceg 13. századi képmása Gloucester katedrálisban.

Az első keresztes hadjáratban betöltött szerepük megváltoztatta az európai keresztény államokban róluk kialakult képet?

Ha valaki a meghódított Angliában élt, meg kellett békülnie a normannokkal. A kolostori krónikák szerzői, akik gyakran angliai kolostorokban élő angol szerzetesek voltak, érezhetően gyűlölték a normannokat. 1066 megrendítette a kortársakat, mivel Anglia keresztény királyság volt és a hastingsi csatában sok keresztényt lemészároltak, ezért időbe tellett, míg az emberek belenyugodtak a normann hódítás tényébe. A 12. századra a normannok legitimálták a jelenlétüket Angliában, elfogadták őket, és ugyanez történt az itáliai normannokkal is.

Az Antiochiába települő normannok úgy harcoltak, ahogy a különböző keresztes fejedelemségek tágabb politikai érdekei diktálták, viszont nem sokkal később a Jeruzsálemi Királyság uralma alá kerültek, ezért nem is maradtak túl sokáig normannok.

Milyen volt a kapcsolatuk az egyházzal?

A pápa 1066-ban Hódító Vilmos mellé állt. Ez annak volt köszönhető, hogy a 11. században az egyházban reformmozgalom zajlott, ennek részeként a pápák megpróbálták magukat a nyugati egyház fejeként elismertetni, nem akartak pusztán Róma püspökei maradni, ami éppen kapóra jött a normannoknak. Egyszóval jó volt az időzítésük. A normannok támogatták a pápák reformtörekvéseit, és azt mondták: „Lehet, hogy más népeket igázunk le, de helyes okból tesszük, és megreformáljuk az egyházat.” A vallás és a háború keveredése az első keresztes hadjárat során nyilvánvaló lett, hiszen ez eredetileg Jeruzsálem „megmentésére” készülő felfegyverzett zarándoklatnak indult, vagyis újból sikerült kegyes ürügyet találni.

Ezekben a különböző államalakulatokban élő normannok az egységes normann világ részeként tekintettek magukra?

Csak annyiban, amennyiben hasznát vették a háborús retorikában. Biztos vagyok benne, hogy a hadvezéreknek nem volt módjuk nagy beszédeket tartani a csatatéren, így ezeket valószínűleg csak később találták ki, de azt feljegyezték, hogy mondtak olyanokat: „Emlékezzetek, mit tettek eleitek Hastingsnél, emlékezzetek, mit vittek véghez Itáliában, mit cselekedtek Antiochiában!” Ők pedig próbáltak méltók lenni felmenőik nagy tetteihez. De nem hiszem, hogy sokan mondogatták: „A másod-unokatestvérem Apuliában van. Talán lemegyek hozzá és megnézem, mi újság arrafelé.”

Nagyon másként kell őket elképzelni, mint a modernkori diaszpórákat. Ezzel együtt úgy vélem, hogy ha bizonyos korlátok között is, de volt egy tágabb értelemben vett normann tudatuk. Ugyanakkor, ha figyelembe vesszük, hogy milyen különböző körülmények határozták meg az életüket, mennyire különböző társadalmakba illeszkedtek be, akkor nem lehet őket utólagosan egyfajta normann államszövetség elemeinek tekinteni.

Említette, hogy a normannok legendája mögött jórészt az időzítésnek és a vezetőiknek köszönhető sikerek álltak. Kifejtené ezt bővebben?

A megfelelő időzítés a normannok sikereinek létfontosságú tényezője. Ha 1066-ra gondolunk, Anglia a 11. század elején-közepén még a dánok által meghódított ország volt, és éppen egy olyan király, II. Harold állt az élén, akinek nem volt közvetlen legitim leszármazottja. A normannok tudták, ha nem ők rohanják le, akkor majd megteszi valaki más. Ezért volt szerencsés Hódító Vilmos akciója, és persze az is segített, hogy Normandiában elég szilárd volt az uralma ahhoz, hogy vezetni tudja az inváziót. Itáliában a normannok nagyon gyönge és töredezett politikai közösséggel álltak szemközt, így rengeteg lehetőség adódott a számukra. Ugyanezt lehetett elmondani a Közel-Keleten is, ahol a Bizánci Birodalom északon a szeldzsuk törökök ellen harcolt, Egyiptomban pedig az arabokkal csatázott. Ezért sok esély nyílt a normannok számára, hogy a megfelelő pillanatban magukhoz ragadják a kezdeményezést.

Vilmos normandiai herceg és serege Anglia felé hajózva.

Ami a vezetőiket illeti: a normann uralkodók kivételes emberek voltak, akik nagyon ritkán vallottak kudarcot. Kivívták az őket követő emberek tiszteletét, szerencsés, karizmatikus hadvezérek voltak. A karizma nagyon érdekes tényező a történelemben, és ezeknek az embereknek jócskán jutott belőle. Bohemund, Antiochia fejedelme vagy Hauteville-i Tankréd, Galilea hercege olyan vezetők voltak, akiket az embereik halálukig követtek.

Az interjút Rindó Klára fordította.