2026. 03. 15. 08:02

Csaknem minden forradalom során elérkezik az a pillanat, amikor az alul lévők már nem félnek a kormányzattól. Minden forradalom lényege, hogy valami megszűnik létezni, ami korábban megvolt, és ez a dolog a félelem – a History magazin interjúja az 1848-as forradalmakról Christopher Clarkkal, a Cambridge-i Egyetem professzorával.

A History történelmi magazin márciusi számában több cikk foglalkozik az 1848-as forradalmakkal, ezek sorában a magazin interjút közöl a korszak egyik legelismertebb kutatójával, Christopher Clarkkal. A Cambridge-i Egyetem professzorával készített interjút rövidítve közöljük.

Mielőtt feltárnánk az 1848-as forradalmak okait, fel tudná vázolni, pontosan hol és mikor zajlottak?

1848 januárjában forradalom tört ki Palermóban és Nápolyban, az akkori Két Szicília Királysága (1816–1861) két legnagyobb városában. Mindez az Európa-szerte kibontakozó demonstráció- és tiltakozáshullám keretében történt. Ezután érkezett meg az igazán nagy horderejű eseményekről szóló hír: február utolsó hetében kitört a párizsi forradalom, amelynek következtében a király elmenekült a városból és összeomlott a francia monarchia. Ezt követően a forradalmak egyfajta fúziós fázisba léptek, egymás után sorra robbantak ki a felkelések: Bécsben, Berlinben, Budapesten, Bukarestben. És így söpört végig az egész kontinensen.

Christopher Clark

Mennyire volt fontos tényező a szegénység a forradalmak kirobbanásában?

A szegénység volt az egyik meghatározó probléma, és komoly erkölcsi kérdéseket vetett fel – bár akkoriban a „pauperizáció” vagy „elnyomorodás” kifejezést használták, nem a szegénységet. Azért fogalmaztak így, mert úgy vélték, a szegénység az emberi társadalmak elkerülhetetlen velejárója, de ezúttal úgy látták, hogy ami az 1830-as, 1840-es években történik, az valami teljesen új jelenség – rohamos tempóban szegényednek el a társadalom olyan nagy csoportjai, amelyek korábban el tudták tartani magukat. Ezeknek az embereknek most éjt nappallá téve dolgozniuk kellett, hogy enni tudjanak adni a gyerekeiknek. A városokban leginkább azért aggódtak, mert a szegények egyre szegényebbek lettek, és fennállt a veszélye, hogy előbb-utóbb elvásnak a társadalmat összetartó kötelékek.

A forrongó társadalmi és politikai mozgalmaknak van-e valami különleges eleme?

A kulcskérdés a hatalomkoncentráció volt, elvégre az európai kontinensen még mindig a monarchikus államberendezkedés dominált. A legtöbb esetben semmilyen nemzeti parlamentről sem beszélhettünk. Még azokban az országokban is csak nagyon szűk körben érvényesült a választójog, ahol volt parlament. Ha egyáltalán mód nyílt a szavazásra, az kizárólag a legszűkebb elit privilégiumának számított, vagyis kizárólag ők rendelkeztek ezzel a lehetőséggel. Az európai társadalmakban erőteljesen koncentrált volt a hatalom, de ugyanakkor nagyon kifinomult kritikus és elemző közösségek, hálózatok születtek, amelyek egyre kevésbé tolerálták a fennálló, végtelenül fókuszált hatalmi struktúrát – és elkezdték darabjaira szedni, elemezték a hibáit, és a társadalom széles rétegeit mozgósították ellene.

Kik vettek részt a forradalmakban?

A forradalmakra gyakran a forradalmárok tevékenységének eredményeként gondolunk, de az 1848-as forradalmakról ez nem igazán mondható el – és talán egyetlen forradalomról sem. Nekem úgy tűnik, hogy inkább a forradalmak szülik a forradalmárokat, és nem fordítva, és ez 1848-ban minden bizonnyal így volt.

Az viszont érdekes kérdés, hogy kik robbantották ki a forradalmakat. Az eseményeket közvetlenül megelőző hetekben az újságokban rengeteg liberális szellemiségű írás jelent meg, és az ezekben megfogalmazott érzelmek a társadalom széles rétegeiben visszhangra találtak. Amikor végre lángra kapott az elégedetlenség szikrája, a tömegben minden réteg képviselői ott voltak – de azok, akik barikádokat építettek és összecsaptak a katonákkal, túlnyomórészt kétkezi dolgozók voltak. Nem a burzsoá réteg tagjai, nem a termelőeszközök tulajdonosai: hanem sokkal inkább a segédek, gyári munkások, lakatosok – vagy még inkább a kisiparosok keze alatt dolgozó emberek.

Meg tudjuk ragadni azokat a legelső pillanatokat, amikor kirobbantak a forradalmak?

Az emberek azokban az időben megérezték, ha elérkezett a pillanat. Berlinben például a tömeg és a katonák közötti összecsapással kezdődött, a királyi palota közelében lévő téren. Pedig kifejezetten jó volt a hangulat: a tömeg eredetileg azért gyűlt össze, hogy megéljenezze a királyt, aki bejelentette a növekvő városi tiltakozó mozgalom hatására bevezetett engedményeket. De aztán az emberek nem voltak hajlandók hazamenni, és kirobbant a városiak és a katonák között hosszú idő óta meglévő konfliktus. A tömeg azt kezdte skandálni, hogy „Truppen raus, Truppen raus” – „Katonák, kifelé, katonák, kifelé!”. Ekkor a dragonyosok lóháton belevágtattak a tömegbe, és véletlenül elsült két fegyver. Egyik golyó sem talált el senkit, de az emberek azt hitték, a lövöldözés folytatódni fog, és abban a pillanatban visszafordíthatatlanul elszabadultak az indulatok.

A lipcsei Illustrirte Zeitung 1849-es eredeti példányának másolata, amelyen egy litográfia ábrázolja a badeni hadügyminiszter Rastatt erődjéből való szökését.

Hasonló dolog történt Palermóban, ahol egy „Forradalmi Bizottság” által jegyzett plakát jelent meg, ami azt ígérte, hogy pár napon belül kitör a forradalom. Senki nem tudta, ki tette ki a plakátot, de mindenki tényként kezelte. A valóságban nem is volt semmiféle bizottság; a plakátot egy fiatalember tréfából rakta ki, mert úgy vélte, Szicíliában már pattanásig feszült a helyzet, és ez is elég lesz ahhoz, hogy elindítsa a változásokat. És valóban elég is volt – legalább is arra elég, hogy odavonzza a környékbelieket a városba, akik kíváncsiak voltak rá, mi készül. Természetesen a hatóságok se maradtak tétlenek: megtriplázták a katonák számát a városban. Ez sok szempontból arra emlékeztet, ami később Berlinben történt: katonák, tömeg, néhány lövés eldördülése és a pillanatok alatt irányíthatatlanná váló helyzet.

Elmondható, hogy mindkét esetben közrejátszott a véletlen, és az emberek úgy érezték, az események önmaguktól robbantak ki. Alphonse de Lamartine francia liberális politikus és író, a forradalom történetének krónikása azt írta, csaknem úgy tűnt, hogy a meghirdetett eseményre kíváncsi szemtanúként összeverődő tömeg váltotta ki magát az eseményt. Ez persze paradoxon, de azért bizonyos értelemben volt benne igazság: egy elméleti lehetőség csupán amiatt következett be, mert az emberek azt várták, hogy bekövetkezzen.

Mi magyarázza, hogy szinte egyidejűleg zajlottak ezek a forradalmi események?

Érdekes kérdés. Akkoriban lassan terjedtek a hírek: a kontinentális Európában még csak néhány telegráfhálózat működött, a legtöbb helyre lóháton, kocsin, esetleg vonattal jutottak el az információk. A forradalmi hullám viszont bizonyos esetekben gyorsabban csapott át, mint ahogy azt a korabeli információs technológia segítségével meg lehetne magyarázni. Azt hiszem, csak úgy érthetjük meg az eseményeket, ha nem diffuzionista (vagyis, hogy a hasonló jelenségek nem külön fejlődés eredményei, hanem egy vagy több helyről terjedtek tova) kiindulópontról értelmezzük Európa tavaszát. Mondjuk nem egy párizsi forradalom volt, amely szétterjedt az egész kontinensre.

Click here to preview your posts with PRO themes ››

Ebből a szempontból Európa egyetlen egységnek tekinthető: ez egy európai felkelés volt. Ezért nem kell csodálkoznunk azon, hogy a kontinens különböző részein csaknem egyidejűleg zajlottak az események, mint ahogy azon sem, hogy Párizs különböző részei egyszerre lobbantak lángra. Más szóval, ezek a felkelések egyazon tőről eredtek: mind többen kérdőjelezték meg a hatalom tekintélyét, egyre többen álltak készen arra, hogy kihívják a regnáló hatalmat, miközben széles körben ismert, szenvedélyesen érvelő új vezetők léptek a politika porondjára. Persze mindez az egyre növekvő mértékű társadalmi és gazdasági nehézségekből fakadt.

1848 nyarára azonban a forradalmakat lelassító erők jelentek meg a színen. Mi történt?

A forradalmak kezdetben meglepően sikeresek voltak. A forradalmárok maguk is megdöbbentek, látva, hogy milyen gyorsan meghátráltak a fennálló rend erői. De az első sikerek után gyorsan kiderült, hogy nincs társadalmi egyetértés abban, mi legyen a következő lépés. A liberálisok és a radikálisok mást értettek forradalom alatt. A liberálisok alapvetően egyszeri pillanatnak látták a forradalmat, amit a stabilitás korszakának kell követnie – és gyakorlatilag ezt mondták a tömegeknek:

Nagyon köszönjük mindazt, amit a barikádokon tettetek, most pedig menjetek haza, és bízzátok ránk az alkotmány megteremtését és a forradalom vívmányainak törvénybe iktatását.

A radikálisok viszont úgy vélték, hogy a forradalom nem egyszeri esemény, hanem egy folyamat, és ezért rosszul érintette őket, hogy bár még csak éppen elkezdődött a forradalom, a liberálisok máris nekiláttak az alkotmányozásnak és a parlamenti választások megszervezésének. Féltek, hogy egyoldalúak lesznek a változások: a liberálisok megkapják, amit akarnak, miközben figyelmen kívül hagyják az ő, a társadalmi helyzet javítására és a munka és a tőke egyensúlyának újbóli megteremtésére irányuló követeléseiket. Ezért egyre mélyebb ellentétek támadtak a forradalom vezetői között. Már nem bíztak egymásban, ami komolyan akadályozta, hogy elérjék kitűzött céljaikat.

Ráadásul nem mindenki volt elégedett az események alakulásával, és miután elmúlt a felkelés kirobbanása által okozott kezdeti sokk, a régi rezsim megpróbálta visszaszerezni elvesztett pozícióit. Erre Nápolyban került sor először, ahol a katonaság és a barikádokon őrködő felkelők közötti véres összecsapást követően a király megszilárdította hatalmát. Ez jól mutatja az 1848-as események összetett voltát. Nem csupán az történt, hogy a forradalmárok magukhoz ragadták a hatalmat. A forradalmakat nem pusztán a forradalmárok akarata alakította, hanem a régi és új hatalmi struktúrák között kialakuló bonyolult, egymásnak feszülési és rendkívül törékeny egyezkedési folyamatok.

Barikádok a Via Santa Brigida utcában Nápolyban, 1848. május 15-én.

Tehát ez a kettős erő – egy belső és egy külső – állította le végül a forradalmakat?

Igen, és az is kiderült, hogy az ellenforradalmi erők még számos nyerő lapot tartogatnak a ruhaujjukban. Egyfelől a fegyveres erők jórészt a régi rend hívei maradtak. Mint már említettük, a forradalmároknak megvolt az a lenyűgöző képességük, hogy nemzeteken átívelő hálózatot építsenek. De akármilyen széles és nagy is volt ez a hálózat, nem volt hadserege (persze a sikeres katonai ellenállásnak is voltak példái), általában nem tudott csapategységeket mozgatni, míg a régi hierarchikus rendszer, a régi rezsim egymásra épülő struktúrái világos parancsrendszerrel és bevethető katonasággal rendelkeztek.

Az ellenforradalmárok másik ütőkártyája az volt, hogy elképzelhetetlenül sok támogatóra találtak az olyan – leginkább vidéki – népesség körében, akiknek a forradalom semmilyen előnyt sem kínált. A forradalom egyik komoly hibája volt, hogy nem tudta mindenütt megszólítani a falusi népesség nagy tömegeit. Egy idő után Párizsban is kifulladt a forradalmi lendület, a vidéki Franciaországban pedig még ennyire sem érdeklődtek a radikálisok kísérleti politikája iránt – a liberálisok meg végképp nem érdekelték őket. Olyan autoriter figurára vágytak, aki rendet teremt, és ezért négymillió paraszt adta le a voksát Louis Napoléon Bonapartéra – a későbbi III. Napóleonra – az 1848-as elnökválasztáson.

Érdemben össze lehet hasonlítani ezt a forradalmat a történelem többi nagy forradalmával?

Csaknem minden forradalom során elérkezik az a pillanat, amikor az alul lévők már nem félnek a kormányzattól. Minden forradalom lényege, hogy valami megszűnik létezni, ami korábban megvolt – és ez a dolog a félelem. Lehet, hogy ez az állapot csak rövid ideig tart, mégis mélyreható következményei lehetnek.

Néha megkérdezik, miben hasonlítanak az 1848-as események a nagy, meghatározó jelentőségű forradalmakhoz – például az 1789-eshez vagy az 1917-es forradalmakhoz. Az 1789-es francia forradalomnak és napóleoni utóhatásának alapvető geopolitikai következményei lettek, ami nem mondható el az 1848-as mozgalmakról; ezek többé-kevésbé érintetlenül hagyták a kontinens politikai térképét. Hasonlóképpen azt mondhatnánk, hogy az 1917-es forradalmak alapvető változásokat hoztak, mert egy új típusú állam született, Szovjet-Oroszország, amely később Szovjetunióként szuperhatalommá fejlődött.

Louis Philippe rézkarcán a párizsi képviselőházba betörő felkelő tömeg 1848. február 24-én.

Az 1848-as események egészen másként változtatták meg a dolgokat. A változás inkább az új nemzetállamok születésében, a közigazgatási rendszer átalakulásán, a kétkezi dolgozók egyre markánsabban megjelenő politikai aktivitásában és a különleges jogokat, például a nők szavazati jogát követelő érdekvédelmi csoportok tevékenységében érzékelhető. Ezek a forradalmak békeidőben robbantak ki, nem háború idején, és így hatásukat nem erősítették fel a kontinenseken átvonuló hadseregek. Ezek civil ruhás forradalmak voltak – de ez nem azt jelenti, hogy kevésbé jelentősek a következményeik: csupán annyit, hogy kifinomultabb eszközökkel próbálták elérni céljaikat.

Az interjút Rindó Klára fordította.

További izgalmas történelmi cikkek a History magazintól a 24.hu-n:

Bethlen Gábor felesége döntötte el Erdély jövőjét

A véreskezű mexikói tábornok pecsételte meg Texas sorsát

Csődbe vitte Egyiptomot Kleopátra apja

Munkásokat és tengerészeket öltek halomra a szovjetek