2025. 08. 23. 11:00
Orgonát építeni olyan, mint főzni, csak kicsit tovább tart 2025. 08. 23. 11:00 Tanítani akart, ahogy az apja és a nagyapja is, de túl későn tudta meg, hogy már az elején elkövetett egy hibát, ami miatt lehetetlen lesz megvalósítani az álmát. Akkor azt gondolta, zenésznek áll, de testvére beelőzte, neki egy biztos, jól fizető állást kellett választania. Ez sem sikerült, de a legszentebb hangszer mellett önmagára talált és pályája utolsó szakaszában eredeti álma is teljesült. Vági Gyula orgonaépítő mesterrel beszélgettünk.
„Most lett kész, de nincs még rá vevő. Kilenc és félmillióért elvihetik. Eddig szinte mindig megrendelésre dolgoztam, de ezúttal már nem akartam, hogy nyomasszanak a határidők. Fénykoromban nyolc hónap alatt készítettem el egyet, de ezzel már sokkal lassabban haladtam. Jöttek közbe betegségek meg mindenfélék.”
Vági Gyulával egy pilisszentiváni hétvégi ház műhellyé alakított pincéjében állunk. Alig különbözik azoktól a hobbiműhelyektől, amelyekben eddig jártam, csak egy barométer vonja magára a tekintetem. A hobbiműhelyekkel ellentétben itt nem mindegy, hogy milyen a hőmérséklet és a páratartalom, itt ugyanis igen finom hangszerek: continuo orgonák, vagyis a nagy templomi orgonák kistestvérei, hordozható koncertverziói születnek.
Pályatévesztés
Vági Gyula nem akart orgonaépítő lenni. A piaristáknál érettségizett 1969-ben, és eltökélt szándéka volt, hogy tanár lesz, ahogyan az apja és a nagyapja is az volt. Elképzelni sem tudta, hogy más út is állhatna előtte, hiszen még középiskolás volt, amikor a nagyapja már rábízta a problémásabb magántanítványait, akikhez neki nem volt kellő türelme.
„A negyedik év végén kérdezte őszinte meglepettséggel az osztályfőnököm: »hát maga nem tudta, hogy egyházi iskolából senki sem mehet tanárnak?« Nem tudtam. Ő azt javasolta, jelentkezzek akkor agráregyetemre, mert ha elvégzem, azzal a diplomával tudok majd tanítani.
El is mentem felvételizni, csak sajnos elfelejtettem hazudni.
Click here to preview your posts with PRO themes ››
Amikor a bizottság megkérdezte, hogy mik a terveim, elmondtam, hogy tanítani szeretnék, amire rávágták, hogy »ja, hát az nem lehet« és hazaküldtek.”
Gondolta, hogy akkor megpróbálkozik a Zeneakadémiával, ahová a bátyja is járt, de a családja lebeszélte róla. Azt mondták, egy családba bőven elég egy zenész is, különösen, hogy az idősebb testvér példáján már látszott, nem annyira biztos és főleg nem jólfizető szakma a profi zenészeké.
„Zongora szakra mentem volna, de kicsit el voltam késve. A bátyám barátja volt Lantos István zongoraművész, időnként kijött hozzánk Hatvanba. A délelőttöt zongorázással, a délutánt pedig orgonálással töltöttük és akkor megértettem: igen messze vagyok attól, hogy labdába rúgjak olyanok mellett, akik négyévesen tanultak meg zongorázni és attól kezdve napi szinten gyakoroltak.”
Vági Gyula az orgonával volt közelebbi ismeretségben. Azt mondja, nem véletlenül ez a legszentebb hangszer:
elementáris érzés, ahogy az ember egy monstrumot irányít és játszik rajta. Egyetlen másik hangszer sem tud hasonló orgánummal megszólalni. Csak az orgona képes egymagában arra, amire egyébként egy egész zenekar.
Ő középiskolás korában kezdett el tanulni rajta, Baróti Istvánnál, aki napjaink legnagyobb zongoraművészeinek zömét oktatta. Néha akadtak gondjai a gyakorlással: egyszer azért tiltották el a hangszertől, mert beletörte a kulcsot a templomajtó zárjába, máskor meg azért, mert a takarítónőnek nem tetszett a játéka, ezért kijárta, hogy a fiatal diák ne gyakorolhasson, amíg ő dolgozik.
„Ott álltam tizenkilenc éves fejjel és egyetlen hely volt, ahová biztosan, felvételi nélkül is bekerülhettem volna: egy hároméves földmérő iskola. De egy fiatalember nem tud olyasmit csinálni, ami a leghalványabban sem érdekli, úgyhogy eldöntöttem, biztosan nem megyek oda.”
A fiú tanácstalanságát látva, egy orgonaórán végül a tanára szegezte neki a kérdést: miért nem megy el orgonaépítőnek.
A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.Már csatlakoztál hozzánk? Akkor lépj be a folytatáshoz!Előfizetek
Már előfizető vagyok, Belépek
