2025. 07. 06. 19:54

Havonta jelentkező olvasónaplónkban a szerkesztőség tagjai írnak aktuális olvasmányélményeikről. Ezúttal a paletta Benedek Ágota karanténnaplójától a spanyol polgárháborús képregényig és Murakami Haruki Tokiójától a fél Európát gyalog átszelő német filmrendezőig ível.

Kránicz Bence

Jean Renoir: Életem és filmjeim (Osiris, 2006, 396 oldal)

Jean Renoir abban a tudatban nőtt fel, hogy ő a „kis” Renoir, akinek a művészi nagysággal nem kell foglalkoznia, mert azt úgyis apja, az impresszionista festő, Pierre-Auguste Renoir vívta ki magának. Örökségének is köze lehet ahhoz, hogy a filmrendező Renoir élete vége féle közreadott memoárja üdítően mentes mindenfajta pátosztól, és kikerüli a „nagy idők nagy tanúja” szereplehetőség csapdáit. Pedig a Cahiers du Cinéma folyóirat rajongó kritikusai, maguk is szép reményű filmrendezők – Jacques Rivette és Francois Truffaut – gyakran bele akarják kényszeríteni a bölcs öreg szerepébe. Az Osiris kiadó rendezőportréi között közel húsz éve megjelent könyvbe ezek a beszélgetések meg némi levelezés is befért a címadó önéletírás mellé, amelyek együtt gazdag képet rajzolnak Renoirról.

Arról a rendezőről, akit mára mintha kissé nehezen tudnánk elhelyezni a második világháború előtti francia avantgárdok és a háború után szárnyaikat bontogató újhullámosok között; és aki minduntalan maga kezdi ki saját, szerzői filmes presztízsét a filmkészítés alkalmi és esetleges körülményeit taglaló eszmefuttatásaival. „Nem vert fel ugyan nagy port, de legalább pénzt hozott, s ettől kezdve úgy gondoltam, hogy végérvényesen bekerültem a szakmába. Mekkorát tévedtem!” – írja egyik korai filmjéről. Majd hozzáteszi: „Érdekes módon engem többször is a világ legősibb szakmája, a prostitúció mentett meg” – tudniillik a kitartott nőik győzték meg a pénzembereket, hogy dobják össze a következő Renoir-film költségvetését. Ebből a filmipari csetlés-botlásból mégiscsak kikerekedett a halálosan szép A kis gyufaárus lány, A szuka végzetes szerelmiháromszög-története, vagy a „minden idők legjobb filmjei” típusú listák stabil helyezettje, A nagy ábránd. Majd jöttek a nácik és a kényszerű költözés Hollywoodba. Ott az Asszony a tengerparton lírai noirja, utóbb A folyó, ami olyan varázslatosnak mutatta Indiát, mint más európai film előtte soha… Lehetne még sorolni a címeket, de jobban járunk, ha inkább Renoirt olvassuk a saját a filmjeiről, és persze megnézzük, újranézzük azokat.

Paco Roca – Rodrigo Terrasa: El abismo del olvido (Astiberri, 2024, 298 oldal)

Tavaly szeptemberben már olvastam Rocának egy korábbi, a spanyol polgárháborúról szóló képregényét, de úgy tűnik, ő nem tud elszakadni a témától, én pedig tőle nem tudok. Az eddigi legutolsó kötetéhez egy valenciai újságíró gyűjtött történeti anyagot: a város környékén található számos polgárháborús tömegsír egyikének feltárásáról és a meggyilkoltak leszármazottainak a tisztességes újratemetésért folytatott küzdelméről szól ez a halk szavú, éppen eszköztelenségében megrázó képregény. A címét A felejtés mélyének lehetne fordítani, mert központi motívuma a sír, főalakjai pedig az egyik baloldali parasztember, akit ártatlanul végeztek ki a falangisták 1940 őszén, illetve az a sírásó, aki – komoly kockázatot vállalva – feljegyezte az általa temetett áldozatok nevét, és személyes tárgyaik közül igyekezett megőrizni apróságokat a gyászoló családtagok részére. A nyolcvan évvel ezelőtt játszódó cselekményszál váltakozik a sír feltárásának epizódjaival a jelenben, ahol már a személyes méltóság, a tudományos és az emlékezetpolitikai szempontok is érvényesülhetnek.

Roca rajzai a francia–belga „tiszta vonalas” stílus klasszikus hagyományát követik, vagyis az alakokat, arcokat erősen egyszerűsíti, a háttereket és a kellékeket viszont nagyon is valósághűen kidolgozza. Tudható, hogy minden karakternek megvan a valós mintája, mégis hálásak lehetünk az absztrakció felé mutató emberábrázolásért, mert ettől lesz elviselhető és tulajdonképpen olvasható a súlyos történelmi gaztetteket és nehezen kibeszélhető, egyéni-családi tragédiákat feldolgozó történet. Talán Roca mértéktartása, visszafogottsága és tényszerűsége a leginkább becsülendő ebben a nagyszabású és kiérlelt munkájában, amelynek megjelenése eseményszámba ment a polgárháború emlékezetével mindmáig küzdő Spanyolországban. És most képzeljük el, hogy az újabban itthon is megszaporodó történelmi képregények között akár ilyen is készülhetne Magyarországon.

Click here to preview your posts with PRO themes ››

Kiállítások és kritikák. Képzőművészeti diskurzusok az 1980-as években (KEMKI – Szépművészeti Múzeum, 2024, 392 oldal)

Mi közünk van ma a nyolcvanas évek magyar képzőművészeti vitáihoz? Miért érdemes elolvasni a Szépművészeti Múzeum Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézetének kiadásában, Huth Júliusz és Nagy Kristóf szerkesztésében megjelent szöveggyűjteményt azoknak is, akik nem művészettörténészek? Hamar kiderül, hogy bőven van okunk rá. Főleg az, hogy a nyolcvanas évek érett, erjedt kádárizmusa az itt sorakozó újságcikkek és megnyitóbeszédek tanúsága alapján, a képzőművészeti világ szűrőjén keresztül is sok tekintetben hasonlít arra, amiben most élünk.

Bizonyos tekintetben a jelen ekkor kezdődött: az elszegényedő állam egyre lelkesebben engedte be a magántőkét a művészeti mezőbe. A művészek egyik fele gyanakvóan és szorongással figyelte a változásokat, a másik fele jobban alkalmazkodott hozzájuk. Leginkább az „új szenzibilitás”, a „transzavantgárd”, a „radikális eklektika” számos néven körülírt művészei, tehát a posztmodernek találták meg a helyüket az új rendben. Az ő együttes fellépésüket segítette a könyvben is lépten-nyomon előkerülő művészettörténész, Hegyi Lóránd (interjú), akinek a tevékenysége olykor erősen provokálta a korábbi nemzedék avantgárd művészeit (a személyeskedő képzőművészeti beefre vágyó olvasók lapozzanak Fajó János és Hegyi csörtéjéhez). Ám elgondolkodtató az is, amit Beke László ír ezekről az új művekről: „az lenne a jelentőségük, hogy ideológiailag közömbösek. Ugyanakkor eladhatók, kellemesek a szemnek és így tovább.” Ha ez igaz, nem az elnyomó kultúrpolitika nyert? A politikamentes és eladható művészet talán megadta magát – öntudatlanul! – annak az elvnek, amelyről a keményen rendszerkritikus Inconnu csoport ír a kiáltványában:

Az állam első és legfontosabb kultúrparancsolata: ne politizálj, vagy ha mégis, akkor én bízlak meg és én adom meg a szükséges instrukciókat.

És nincsenek-e hasonló elvárások és megfelelések ma is?

A mába vezető viták kulcstémáit, a fontosabb törésvonalakat és tendenciákat Huth Júliusz rendszerezi jól érthető, alapos bevezető tanulmányában. Persze a harmincöt-negyven évvel ezelőtti szövegek egy része nem szorul értelmezésre. Hogyan is ír György Péter esztéta a Stúdió ’88 kiállításáról a rendszerváltás évében? „A kultúrtörténeti közösséget vállaló utalások helyett az új emblémák a nyers és naturális összefüggésekre épülnek, amelyek elsősorban arról, és semmi másról nem tanúskodnak, minthogy ma Magyarországon elviselhetetlenül silány az élet minősége, s a mindennapok életérzése is elsősorban az ocsmányság keltette undorral jellemezhető.”

Varga Zsuzsa

Benedek Ágota: Rumbarumbamm (Libri Könyvkiadó Kft., 2023, 356 oldal)

Tény, hogy erre a vonatra elég későn ültem fel – Benedek Ágota még 2020-ban, a karantén alatt kezdte szabadszájú blogbejegyzésekben dokumentálni mindennapjait, ezekből lett a Rumbarumbamm (igen, direkt kimondhatatlan/megjegyezhetetlen a cím, hát még ha megtudja az ember, mit jelent), ami aztán könyv formájában is zajos sikert aratott. De – és ezt bizonyára örömmel hallja majd mindenki, aki gyakorta kényszerül MÁV-val utazni – vannak olyan vonatok, amikre jelentős késéssel is megéri felülni.

A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.Már csatlakoztál hozzánk? Akkor lépj be a folytatáshoz!Előfizetek

Már előfizető vagyok, Belépek

Magyar turistabusz karambolozott Szerbiában, többen megsérültek Ukrán gyerekek utaztak a Kunszentmártonnál árokba borult buszon „Miniszterelnök elvtárs, ki kellene már bújni a nők szoknyája mögül” – Magyar reagált az Orbán-interjúra Hadházy: Várkonyi Andrea 5 milliós Cartier nyakláncban jelentette be 480 rászoruló család támogatását