2025. 04. 06. 08:56

Olykor az ész diadalamaskodik. Kultikus kortárs orosszal matinézunk.

Miú jóravaló, szerény és bűbájos cicalány volt, sötétszürke, és olyan pinduri, hogy távolabbról nézve kölyökmacskának hihette az ember.

Persze minden fiatal cicust a nősténységnek és a kölyökségnek ez a megindító és buja elegye tesz ellenállhatatlanná. De a megszokott komponensek Miúban olyan pompás arányban keveredtek, hogy az összes kandúr, aki szembejött vele a Basilio butik-létsík utcácskáin, először beleborzongott, és csak aztán lépett oda bátortalanul, hogy megszaglássza a hátsóját.

A zaklatás e pillanatait Miú szemérmesen és méltósággal viselte, úgy tett, mintha észre sem venné, mi folyik, farkát szorosan behúzta hátsó lábai közé, és folytatta útját, kimutatva, hogy magányra vágyik. De lassan lépkedett, hogy a pernahajder alaposan alámerülhessen az ő szédítő mélységeibe, a perspektívák és tartalmak e nedves katalógusába, amely a látszólagos elutasítás fényében még csábítóbbnak tűnhetett.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Jobban mondva, nem is „látszólagos” – elutasítás volt, és kész. Ez van, kandúrkám. Törődj bele. A meaow az meaow. De ha nagyon akarod, csak szippants ide újra, ismerd meg jól az én „nem”-em szagát. Hogy nehogy elfelejtsd.

Kacérság, ártatlanság, az elérhetetlen boldogság ígérete, fejbeverő szépség – ez volt Miú.

Az alacsonyabb státuszú kandúrok, akik jelentéktelenebb cicák kegyeiért verekedtek a butik-létsík dizájn-szemétdombjain és pompás grundjain, Miúért meg sem próbáltak hadakozni, hiszen egy ilyen úgyse lesz egy bétáé vagy gammáé. Miúért csak alfák csaptak össze.

De Miú nem volt részrehajló – mindenkit egyként elutasított, s ezzel mindenkit egy leheletnyi reménnyel kecsegtetett. Elviselhetetlen, gyötrő szépsége nyugtalanító volt.

Az illata – csupa március és öröklét. Egy új univerzum Big Bangje, amelynek kapuját eltökélten zárva tartja egy szürke macskafarok.

Egyszer aztán – mert minden cicus élete egyszer aztánok szüntelen sorából áll – Miú vacsora után derűs plüssvárába tartva végiglejtett az esti sétányon.

Akkor is, mint az elmúlt napokban mindig, a Melchior nevű alfakandúr koslatott utána, aki udvarlásával már-már átlépte az illendőség határát – sokkal hosszabb ideig szaglászta, mint azt a jó modor megengedte volna, már előre odavizelt minden olyan helyre, amit ő esténként meglátogatott, sőt nem átallott odadörgölőzni az oldalához, miután meglepte őt egy-egy keskeny sikátorban, ahol az ilyesmi véletlennek is tűnhet.

Ám Miú fel sem pillantott, csak még erősebben szorította a farkát lábacskái közé. Végül Melchior lemaradt, még hamarabb is, mint általában, ami Miút némi aggodalommal töltötte el – lehetséges, hogy túlságosan elérhetetlennek mutatkozik?

De a következő sarkon fény derült a dologra. Ott egy másik alfa várakozott, a szürke cirmos Félix. Melchior egyszerűen csak gyorsabban megérezte a kandúr szagát, és az etikettnek megfelelően kerülte a konfliktust.

Félix más technikával szagolgatott – sebhelyes pofája valósággal végigszántott a cica fenekén, aztán hasra vetette magát, és pár másodpercre átadta magát az élménynek. Ezután felpattant, és elvágtázott a távozó Miú után, hogy megismételje a folyamatot, később pedig még be is előzte őt, felcsapta a farkát, és kidüllesztette a farát, így próbálta rávenni Miút a – mondjuk így – tapasztalatcserére.

Ez nevetséges volt, nyugtalanító, és kissé ijesztő is – Miú nem szerette, ha valaki ilyen gyorsan mozog a közelében. De a hatalmas, harci sebek nyomaival és egy fehér, világtalan szemmel ékeskedő Félix minden viselkedési furcsaságot megengedhetett magának, így aztán tűrnie kellett – sőt kissé lassabban is lépkednie, hogy fel ne dühítse leendő kiscicái potenciális atyját.

Hát igen. Miú érezte, eljön az idő, amikor alá kell vetnie magát a Basilio butikot uraló két alfahím közül az egyik akaratának, és erről nem volt különösebb véleménye – mondhatni, egyáltalán nem gondolt erről semmit. Minek?

A macskaélet minden másodperce csupa benyomás – izgató illatok, titokzatos jelek, utalások, ígéretek és fenyegetések –, s a következőben újabb pillanatnyi örökkévalóság következik, és ki is huny, hogy átadja helyét az utána jövőnek.

Miú egész lényével tudta, hogy az életben csak két út között választhat –vagy egyik örökkévalóságból a másikba lépked, alkalmazkodva a pillanatnyi új követelményekhez, vagy feladja a harcot, feldobja a tappancsot, és elbomlik, mint egy megfojtott egér.

Az élet lényegében nem más, mint az az időintervallum, amikor még a saját akaratunkból változunk. A halál pedig, amikor a változás már akaratunktól függetlenül történik.

Egyszer valamikor – Miú ezt érezte – a világ karmos mancsa őt is földre sújtja, de addig még sok vidám és derűs napnak néz elébe. Ám bárhogy is ügyeskedjen, az egyik nap elhozza majd vagy a cirmos Félixet vagy a vörös Melchiort. Ez a lét parancsa. Ez az ő útja. Előtte pedig Félixnek és Melchiornak tisztáznia kell, melyikük kapja meg az ő holdsugaras titkát. És lehet, hogy egyikük számára ez a harc lesz a végső.

A visszavonuláshoz aligha szokott Melchior mai retirálása gyengeségnek tűnhetett, de fenyegetést rejtett magában. A két alfakandúr között nőtt a feszültség, egyre intenzívebben szikrázott a levegő. Miú ezt hajszálpontosan érzékelte. De arra ő sem számított, hogy az egész ilyen gyorsan lezajlik majd.

Másnap reggel a cicus hazafelé tartott a házikójába, miután sprotnit, bárányfelfújtat és halkekszet fogyasztott reggelire, és igazán parádés hangulatban volt.

Melchiornak ezúttal nyomát sem látta. Viszont Félix ugyanazon a helyen ült, mint tegnap. Ez itt az ő területe volt, minden kis kanyarban gondosan és ismételten itt hagyta már a szagjelét. Ezért Melchior soha nem is dugta ide az orrát. Félix előreengedte Miút, és előadta szokásos köreit, a lelkes hasra vágódást is beleértve.

Miú persze hátat fordított – micsoda szemtelenség! –, de kicsit lassabban lépkedett. Félix viszont a szokásosnál hosszabban meditált a cicus lopott illata felett, és elszalasztotta a pillanatot, amikor Miú egy lyukon át átbújt az élősövényen, amely mögött a gazdátlan grund terült el.

Amikor a felpattanó Félix nem látta maga előtt Miút, utánavetette magát – és szó szerint összeütközött Melchiorral, aki a sövény túloldalán rejtőzött.

Melchior persze nem Félixre várt. Miút várta, hogy biztosítsa őt nagyrabecsüléséről. Ha Félix nem loholt volna olyan esztelenül álmai nője után, nyilván megérezte volna riválisa szagát, aki már megjelölte az átjárót. És akkor választhatott volna – az etikettet követve visszavonul és elpályázik, majd megvárja, hogy Miú ismét az ő területére lépjen, vagy elfogadja a kihívást, és szembenéz a végzetével.

Valószínűbb, hogy visszavonult volna – a két kandúr nem sietett eszkalálni a konfliktust, inkább úgy-ahogy megosztoztak az alfastátuszon. De Félix kapkodott, és átlépte a határt.

Melchior el sem mozdult a helyéről, még a képét sem fordította vetélytársa felé. Szinte szoborrá dermedt – óaranyból öntött macska, aki már századok óta őrködik a grundon. Ki meri háborgatni? Ki keresi a halált? Csúnyán végzi, aki életre kelti e faragványt.

Miú elhúzódott tőlük, és leült a hátsó lábaira, farkincáját megfontoltan maga köré kanyarította. Hát így dől el az ő sorsa.

Félix a lyukra sandított a lombok között, ahonnan az imént előbukkant. Ha nem lett volna itt más, csak Melchior, egyszerűen hátat fordít, és elmegy – vetélytársa hasonló helyzetben éppen így tett volna. De a tisztás szélén ott ült Miú, aki gyönyörködve nézte az egymással szembekerült termetes kandúrokat. Zöld szemében kíváncsiság, félelem és büszkeség csillogott. Nem sok cicus mondhatja el magáról, hogy ilyen lovagi párbajt vívtak érte.

A menekülés szóba sem jöhetett.

Félix lustán, kelletlenséget mímelve közelített Melchiorhoz (aki meg sem moccant, de a tekintetével azért követte). Azután felemelte az egyik mancsát, és magas, fájdalommal és dühhel átitatott hangon felvinnyogott. A jajszó egyre hangosabb és gyászosabb lett, majd jött egy rándulás és egy villanás a levegőben, és a két kandúr a fűben eszelősen viharzó, tarka örvénnyé változott.

Az örvény aztán legalább ilyen hevesen és váratlanul kétfelé szakadt – egy szürke és egy vörös darabra. Félix bal füle most lucskos-vörösen, tépetten lógott. Melchior képén két mély karmolás éktelenkedett, amelyek gyorsan megteltek vérrel.

Félix ismét felemelte a mancsát, és jajongani kezdett, mintha eszébe jutott volna egy újabb nyomós érv. És a következő pillanatban ismét visító örvény szántotta a füvet. Kis híján elpörgött egészen Miúig – aztán újra két macskára esett szét.

Click here to preview your posts with PRO themes ››

Már nem nézték egymást, és úgy tűnt, Miúról is megfeledkeztek. Farkaik már nem agresszíven, mint inkább idegesen rángatóztak. Mindketten megsérültek a küzdelemben.

Félix megint felemelte a mancsát, és felvinnyantott, de aztán meggondolta magát, sarkon fordult, és eltűnt a lombok között abban a lyukban, ahonnan előbújt.

Miú azt hitte, Melchior követni fogja, de a kandúr láthatóan súlyos sebet kapott. Királyi mozdulatlanságban kivárta, hogy Félix elhordja az irháját, aztán görnyedten felkelt, és sántítva megindult egy másik rés felé a sövényben. Annyira rossz bőrben volt, hogy rá sem pillantott Miúra. Miú csak akkor értette meg, milyen közel volt a másik macska a győzelemhez, amikor Melchior eltűnt a lombok között.

De a kérdés ezzel eldőlt. Melchior. Néhány gyötrelmes nap után sebei begyógyulnak – és ő visszatér, hogy elvegye a díját.

És lehengerlő illata, amely ott kiabált és ragyogott körös-körül a grundon, ezután Miú otthonának illata lesz. A sorsáé…

Miú sokáig ült a csata helyszínén, nézte a letaposott füvet, és a rubinvörös vércseppecskéket a füvön. És aztán a grundon megjelent még egy macska.

Schrödinger fiatal volt, sovány és sárgásvörös. Oldalán fehér foltok virítottak, de korántsem csak ebben ütött el a sötétvörös Melchiortól. Schrödinger nősténymacskának tűnt, egészen addig, amíg meg nem látta valaki oldalról. Akkor előtűntek csálén kidagadó heréi. Nyávogása rekedt volt, mély, elnyújtott, és valahogy nem eléggé macskás – inkább egy náthás madár rikoltására emlékeztetett.

Schrödingernek persze esélye sem volt arra, hogy harcban nyerje el Miú kegyeit. Az alfakandúrok rá sem néztek, amikor útjai az övéket keresztezték, ő pedig tudta a helyét, és félreállt.

Schrödinger ómega volt. Tulajdonképpen meg sem próbált udvarolni Miúnak, csak párszor odaügetett a hátsója mögé, amikor összetalálkoztak, messziről beleszagolt az illatozó jelek hömpölyébe, de azonmód el is hátrált bánatosan, meg sem próbálta odakínálni sárgásvörös farát. Miú persze nem is számolt a bejelentkezésével, ezért a farkát sem húzta be igazán.

Schrödingernek távol kellett volna tartani magát egy olyan helytől, ahol alfák verekszenek. Rosszul jár, ha belesodródik. Miút annyira meglepte, hogy itt látja, hogy a farkincája is elernyedt. De aztán érdekelni kezdte a dolog.

Schrödinger odaoldalazott, feszülten felcsapta a farkát, és felnézett rá. A tekintete kihívó volt. Határozottan kihívó.

A sárga macska minden bizonnyal valami igazi finomságot rejteget, gondolta Miú. Lehet, hogy sikerült elcsórnia a konyháról egy egész homárt, és eldugta a bokorban, hogy Miút vendégül lássa. Milyen naiv… Na mindegy, enni éppen ehetek vele. És akár meg is szagolhat párszor. De semmi komolyabb elköteleződés. És aztán úgyis jön majd Melchior.

Schrödingernek tudnia kellett, mit kockáztat – egy alfakandúr egyetlen mancslendítéssel földre küldheti. De ez Schödinger problémája, nem Miúé, úgyhogy egy kis játéknak semmi akadálya… Talán nem is homár van ott, hanem két fürj. Tegnap a konyhán fürjet sütöttek, és az éjszaka alatt valószínűleg pompás, érett ízük lett.

Schrödinger megbillentette a farkát, ráemelte Miúra ígéretesen élveteg tekintetét, és elindult a bokrok sűrűjébe vezető ösvényen. Miú követte.

Menet közben titokban – csak úgy véletlenül, messziről – megszaglászta kicsit a kandúr vörös heréit. Vagyis nem is, csupán az arról fújó szélbe szagolt bele.

Egészen más szaguk volt, mint Melchior vagy Félix heréinek.

Az alfakandúrok szagában hajlíthatatlan elszántságot, harckészséget érzett. Szőrös vulkánokat, melyekben a lét magmája forrong, arra várva, hogy új létezések csíráját ültesse el Miú méhében… Melchior és Félix különbözőképpen illatoztak, de ez a különbség két viharzó erőt választott el egymástól, a nagyvilág és a napfény kétféle igenlését. De Schrödinger…

Az ő szagában volt valami kétértelmű és szégyenletes. Valami kétarcúság, ami jobban illett volna egy cicushoz, mint egy kandúrhoz. Heréinek szaga híján volt az örömtől harsogó erőnek, a penetráció és az élet iránti eltökélt vágynak, híján volt annak a diadalmas biológiai vektornak, ami az evolúció hányattatásai során is megmarad.

Vagyis hát valahogy mégis jelen volt mindez, de homályosan, bizonytalanul. Ilyen kétes, ambivalens illatokat áraszt egy szemetesvödör, amely egyszerre kecsegtet proteinekkel, és sejteti azok bomló elegyét. Szóval ómegaszag.

De Schrödinger kidülledő heréi mindeközben sokkal változatosabb jövővíziókkal kecsegtettek, mint Félix és Melchior heréi. Csak hát ezeknek az utaknak a többsége a szégyenletes sötétségbe vezetett… Vagy talán valami ismeretlen, rejtélyes dimenzióba. Két-három szaglászás után Miú még mindig úgy érezte, hogy nem sikerült egészen megfejtenie ennek az illatnak a jelentését.

Schrödinger a bozótban megbújó nagy, kerek tisztáson állt meg. Miú eddig még soha nem járt itt. Szemétlerakó lehetett, vagy olyan hely, ahol hulladékot égetnek – a butik létsíkon ilyenek is akadtak. Ha itt valaki finom ennivalót tárolt, az jól eldugta, az biztos. Persze az is lehet, hogy a máglyák bűze csak elnyomta az étel illatát.

Schrödinger Miúra emelte álmatag zöld szemét, és váratlanul megkérdezte:

– Akarod, hogy eláruljak egy titkot?

Miú rádöbbent, hogy most valami elképzelhetetlen dolog történt.

Schrödinger nem nyávogott. Ezt a komplikált, minden macskaszokásnak ellentmondó gondolatot fura, de teljesen kivehető hangok sorozatával közölte. Miú tudta, mit akar közölni a kandúr. Értette, amit mond.

És aztán ezt hallotta:

– Miféle titkot?

És elborzadva állapította meg, hogy ő maga ejtette ki ezeket a szavakat.

Ugyanígy válaszolt neki.

Miú megrémült. Úgy érezte, Schrödinger a grabancánál fogva húzza kifelé ismerős világából, és valami kormos szakadék felé tart vele. Tudta, hogy most olyan szörnyű erőt demonstrált előtte valaki, olyan hatalmat, amihez képest eltörpül Félix és Melchior kakaskodása. Schrödinger kitárt előtte egy titkos ajtót, amely mögött valami mérhetetlen rejtőzött.

Hát ezt jelentette furcsa szaga és rekedt nyávogása…

– Miféle titkot? – ismételte Miú.

– Egy olyan titkot – felelte Schrödinger –, amelynek te magad is a része vagy…

– Ki vagy te?

– Én is a titok része vagyok – felelte Schrödinger.

– Ki tanított meg beszélni?

Amint Miú kiejtette ezeket a szavakat, rájött, hogy valahonnan már tudja a választ, tudja, mi az a szörnyű, ősi, átok sújtotta tudás, amibe Schrödinger bevezette.

– Mindig is tudtam – felelte Schrödinger. – Akárcsak te.

– Na és a többiek?

Schrödinger megvetően csapott egyet a farkával.

– Ne zavarjuk meg az álmukat. Nincs is más örömük az életben. Csak az ártatlanság öröme…

– Én miért nem tudtam arról, hogy tudok beszélni? – kérdezte Miú.

– Áldozatul estél Goldenstern hipnózisának.

– Goldenstern hipnózisa – ismételte Miú, ízlelgetve a nagyszerű hangokat. – Goldenstern hipnózisa…

Már hallotta ezt. Egészen biztosan hallotta, de vajon mikor? Hol? És kitől? Ezeket a szavakat, így együtt? Nem, inkább csak külön-külön. Nagyon is különböző környezetben.

– Jaj – mondta Miú –, az az érzésem…

– Micsoda?

– Hogy én most nem veled beszélgetek.

– Hát kivel? – kérdezte Schrödinger.

– Mintha saját magamban beszélnék egy láthatatlan lénnyel… Aztán átvenném a helyét ennek a láthatatlannak, és válaszolnék arra, amit én magam kérdeztem.

– Belső dialógust folytatsz – mondta Schrödinger. – Azelőtt mindig ezt csináltad. És Goldenstern hipnózisa ezt is elvette tőled.

– És miért vagyok újra képes erre? Vége a hipnózisnak?

– Nem – mondta Schrödinger. – Goldenstern hipnózisa soha nem ér véget. De vannak köztünk olyan felsőbbrendű macskák, akik képesek ellenállni neki. És amikor érintkezel velük, bekerülsz az aurájukba, átmenetileg te is részesülsz az általuk birtokolt tudásban.

– Te egy felsőbbrendű macska vagy? – pihegte lelkesen Miú.

Schrödinger erre nem mondott sem igent, sem nemet. Csak ráemelte Miúra zöld szemét, aztán felnézett az égre.

Igaz, előtte Miúnak úgy tetszett, hogy Schrödinger szemében megvillan valami… Az a bizonyos, félreérthetetlen fény, ami Melchior és Félix szemében is ott volt.

De amikor Schrödinger felpillantott az égre, mintha minden földi dolgot maga mögött hagyott volna, és Miú rájött, hogy féltékenységet érez – de nem egy másik cicustól sajnálja a sárga kandúrt, hanem a tágas égtől, amire így tekint.

Viktor Pelevin: Transzhumanizmus Rt.

Fordította: Iván Ildikó

Helikon, 2024

Fukuyama a vámokról: Ez a legidiótább döntés, amit amerikai elnök valaha hozott Közeleg a határidő, de az autósok kétharmada még nem fizette be a gépjárműadót „Ennyi volt az összefoglaló?” – még a dobogósok is azon viccelődtek, milyen unalmas volt a Japán Nagydíj Agrárminiszter: Óriási a kár és az emberi fájdalom